Egy tokiói (?) utazás története

Tokyoba indulásom előtt, gépemre várván azon gondolkoztam el az előbb, a reptéri pin-pon hallatára, hogy vajon nem volna-e jobb ha Magyarországra mennék most? Magyar cseresznyevirágok, magyar tavasz, család, otthon...

Fura ez a reptéri fíling. Ahogy az ember átlépi a detektoros kaput, mintha már fél lábbal nem is itt lenne... mintha már félig kinn volna a nemzetközi egyen-űrben, ahonnan már csak egy lépés a megfelelő kapun át, és a kívánt országban van, annak talajára lépve, annak levegőjét szívva. Bár vegyül bele némi szentimentalitás, mégis jól eső érzés ez. Benne foglaltatik a szabadság, az élet testkozelisége, a világ áthidalható hatalmassága...

A hétköznapok súlyát a kapukon kívül hagyva talán önmagához is közelebb kerül az utazó. Mint a felkavart homok ülepszik le a lélek pora e szélvédett helyen, hogy aztán rendezett szelek szárnyán újra útjára kelhessen...

Szolít is a bemondó. Hamarosan magam is átlépem a légtér küszöbét.

Majd jöjjön a szokásos post scriptum.

Tokyoban harmincöt órát töltöttem el, de mintha harmincöt nap lett volna.
Ricsivel találkozván, erre-arra kalandozván nemcsak az idő nyúlt meg, de mintha a tér is megváltozott volna. Az eddigi formák mintha megteltek volna értelemmel.
Vagy inkább m e g t ö l t ö t t ü k vele.

Talán mert mindketten magunkban hordozzuk a magyar országot.