Haiku-párbeszéd Nokonoshimáról

Ezen a borongós, esős novemberi napon fogtam vándorbotomat, tarisznyámat, kamerámat és nekivágtam, hogy végre megmásszam a rég áhított Noko-sziget csúcsát. Bár mindvégig szemerkélt az eső, a hegy megmászása közben félúton szaporázni kezdett az áldás, így egy pillanatra elmélkedvén egy fa alatt kerestem menedéket.

"Az égbolt kezd újra eggyé válni a tengerrel", üzentem a velem telekommunikációs kapcsolatban levő yugennek. "Egy haikut, gyorsan egy haikut!" kontrázott rá azon nyomban; és mivel egyikőnk sem hagyta földön feküdni azt a bizonyos kesztyűt, további beszélgetésünket mind 5-7-5 szótagos formába öntöttük, miközben megmásztam a szigetet.

Egy haiku ha

megvédene engem ma
esernyőm sincsen

Egyedi egy vers
mintha Aigner úrság
írta volna tán?

A hegytetőn köd
lenn a párás öbölben
zümmög egy hajó

Kashiit is csak
a felhők ölelik körül
könnyekkel hívnak

Arcomon cseppek
az ég is könnyezik tán
közeleg az ősz

De hisz az ősz már
itt van, ezer rőt szeme
pislant a fákról

Az égi áldás
is ezt mondja már, viszlát
nyári éjszakák!

Speciel nekem
nem kell a kabóca dal
egyedül lennék?

Sárga levelek
egy savanyú, zöld narancs
novemberi táj

Távoli sziget
elemem lemerülvén
szóváltás vége...