Régóta mozgat , hogy körbenézzek erre-arra, legalabb ott, ahol élek. Jól esik kimozdulni, megismerni olyan helyeket, ahol azelőtt még nem jártam - otthonosabban érzi magát az ember. Eleinte, míg nem dolgoztam és időm is annyi volt, mint a tenger, gyakran indultam felderítő útra biciklivel. Manapság legfeljebb néha más útvonalon megyek munkába, új környékeket bejárva.
A mai nap kivételesen szabad, hát nyakamba vettem az országutat, fülemben lüktetett a Lifelike, alattam a két kerék. Közel két órán át tekertem, míg eljutottam a legelső hegyekig. A civilizációt végre magam mögött hagyva emelkedtem a magasba. Most itt ülök a hegyek mélyén, már a város sem látszik a távolból, ahogy feltekint a ködfátyol borította tengerpartról... A mélyben egy kis folyam zúg, egybeolvadva a fák, az erdők, a levelek suttogásával... a csendtől elszokott fülembe ordítva mar a természet morajlása.
Ahogy lassan lekopott az emberi rengeteg, úgy éreztem magam is egyre több új, vagy inkább csak rég elfeledett impulzusnak kitéve... Az égő fa füstje, a kétkezi munka ritmusa, a nedves föld szaga, mind-mind egy régi emléket idézett föl bennem, újból rácsodálkozván, hogy az élet csak suhan tova rendületlen; tegnap az árnyékom még Galyatetőn vetült magyar földre, ma valahol a kanatake-i hegyekben ülök az út szélén... de a nap melege az arcomon ugyanaz, az őszi erdő titkokat rejtő illata sem különböző.
Mi változott hát?
Talán csak az ember maga, az élet, az elillanó fiatalság, néhány édes pillanat fölött érzett nosztalgikus szívdobbanás jelzi, hogy valami más.
...és ekkor itt ülve, magamba szívva ezen időtlen pillanat légiesen könnyed levegőjet, érzem át újra, hogy semmi sem veszett el. Mind itt van velem, bennem, körülöttem.
Akárcsak a patakba vetett kavics, melynek csobbanását a víz bár tova sodorja, de nem vész el.
Annál inkább örök részévé válik az alant futó folyamnak.
[...]
"Gondolkozom, tehát utóiratot hagyok" - mondhatnám.
A hegyekből hazafelé a kissé lehangoló Hara helyett inkább a Muromi folyó mentén indultam. A széles mederben végig kiépített sétanyon haladva mintha a szabadság országát tapasztaltam volna meg a kora őszi hulló levelek, kacsák, darvak, galambok, sétaló kutyák, kocogó emberek közt...
A mai nap kivételesen szabad, hát nyakamba vettem az országutat, fülemben lüktetett a Lifelike, alattam a két kerék. Közel két órán át tekertem, míg eljutottam a legelső hegyekig. A civilizációt végre magam mögött hagyva emelkedtem a magasba. Most itt ülök a hegyek mélyén, már a város sem látszik a távolból, ahogy feltekint a ködfátyol borította tengerpartról... A mélyben egy kis folyam zúg, egybeolvadva a fák, az erdők, a levelek suttogásával... a csendtől elszokott fülembe ordítva mar a természet morajlása.
Ahogy lassan lekopott az emberi rengeteg, úgy éreztem magam is egyre több új, vagy inkább csak rég elfeledett impulzusnak kitéve... Az égő fa füstje, a kétkezi munka ritmusa, a nedves föld szaga, mind-mind egy régi emléket idézett föl bennem, újból rácsodálkozván, hogy az élet csak suhan tova rendületlen; tegnap az árnyékom még Galyatetőn vetült magyar földre, ma valahol a kanatake-i hegyekben ülök az út szélén... de a nap melege az arcomon ugyanaz, az őszi erdő titkokat rejtő illata sem különböző.
Mi változott hát?
Talán csak az ember maga, az élet, az elillanó fiatalság, néhány édes pillanat fölött érzett nosztalgikus szívdobbanás jelzi, hogy valami más.
...és ekkor itt ülve, magamba szívva ezen időtlen pillanat légiesen könnyed levegőjet, érzem át újra, hogy semmi sem veszett el. Mind itt van velem, bennem, körülöttem.
Akárcsak a patakba vetett kavics, melynek csobbanását a víz bár tova sodorja, de nem vész el.
Annál inkább örök részévé válik az alant futó folyamnak.
[...]
"Gondolkozom, tehát utóiratot hagyok" - mondhatnám.
A hegyekből hazafelé a kissé lehangoló Hara helyett inkább a Muromi folyó mentén indultam. A széles mederben végig kiépített sétanyon haladva mintha a szabadság országát tapasztaltam volna meg a kora őszi hulló levelek, kacsák, darvak, galambok, sétaló kutyák, kocogó emberek közt...
Boldog voltam.
Talán csak egyszerűen örültem az életnek.
2 comments:
Megint irigykedni tudok csak... Miert nem vagyok kepes arra, hogy igy toltsem a szabad napjaimat?
A Galyatetoert meg kulon koszonet, sikerult reg elveszettnek hitt emlekeket visszacsalogatni vele a felszinre!
merci
Orulok neki, hogy a regi nyaralasaink emleke ilyen mely nyomot hagyott Benned is es ezt most ujra aterezhetted! Kar, hogy en mar egyedul nem merek nekivagni a hegyeknek...
Post a Comment