Into the Wild

Miért írok filmajánlót ezen a blogon?
Nem írok.

Csupán tegnap láttam az Into the Wild (Út a vadonba) című filmet, és elgondolkodtatott, többek közt amit a főhős a végén a Doktor Zsivágó egyik lapjára írt:

"Happiness only real when shared."

"A boldogság csak akkor az igazi, ha megosztjuk azt."

Akit érdekel, nézze meg.

手紙 ～拝啓 十五の君へ～

アンジェラ·アキ 「手紙 ～拝啓 十五の君へ～」


拝啓　この手紙読んでいるあなたは　どこで何をしているのだろう

十五の僕には誰にも話せない　悩みの種があるのです

未来の自分に宛てて書く手紙なら

きっと素直に打ち明けられるだろう
今　負けそうで　泣きそうで　消えてしまいそうな僕は
誰の言葉を信じ歩けばいいの？
ひとつしかないこの胸が何度もばらばらに割れて
苦しい中で今を生きている
今を生きている

拝啓　ありがとう　十五のあなたに伝えたい事があるのです

自分とは何でどこへ向かうべきか　問い続ければ見えてくる
荒れた青春の海は厳しいけれど
明日の岸辺へと　夢の舟よ進め
今　負けないで　泣かないで　消えてしまいそうな時は
自分の声を信じ歩けばいいの
大人の僕も傷ついて眠れない夜はあるけど
苦くて甘い今を生きている

人生の全てに意味があるから　恐れずにあなたの夢を育てて
Keep on beliving

負けそうで　泣きそうで　消えてしまいそうな僕は
誰の言葉を信じ歩けばいいの？

ああ　負けないで　泣かないで　消えてしまいそうな時は
自分の声を信じ歩けばいいの
いつの時代も悲しみを避けては通れないけれど
笑顔を見せて　今を生きていこう
今を生きていこう

拝啓　この手紙読んでいるあなたが
幸せな事を願います


Angela Aki - Levél tizenöt éves önmagamhoz

Kedves Önmagam,
Ki mikor e levelet olvasod
Hol, merre jársz, vajon mit csinálsz?

Tizenöt éves önmagam gondjait
Néha mással meg nem oszthatom.

Tán ha jövőbeli magamnak megírnám,
Bizalommal mindezt elmondhatnám.

Most, mikor legyőzve, a sírás küszöbén
Mindent elveszíthetek
Vajon kire is hallgathatok?
Oly sokszor törtem már össze,
Oly sok fájdalom közt élek a jelenben.

Kedves Önmagam,
Köszönöm leveled.
Van valami, mit meg kell osztanom veled.

Ha azután kutatsz, merre is kéne menned,
Mit is kéne tenned,
Válaszodat biztosan megtalálod.

A fiatalság tengerén néha kegyetlen
De álmaid hajóján evezz csak tovább
A holnap partjai felé.

Most ne hagyd magad legyőzni, sírni,
Mindent elveszíteni
Halgass saját magadra
Felnőtt önmagam is sokszor álmatlanul hánykolódva,
Élek a keserédes jelenben.

Az életben mindennek megvan a maga értelme
Ígyhát sződd csak álmaid, ne félj
És higyj tovább.

Most, mikor legyőzve, a sírás küszöbén
Mindent elveszíthetek
Vajon kire is hallgathatok?

Most ne hagyd magad legyőzni, sírni,
Mindent elveszíteni
Halgass saját magadra

Nem számít, mikor s kik vagyunk
A bánat elől elfutni nem lehet
Mosolyogj hát, s élj tovább a jelenben
Élj tovább a jelenben.

Kedves Önmagam,
Ki e levelet olvasod,
Boldogságot kívánok teneked.


(Hevenyészett műfordítás egy korábbi beszélgetéshez.)

Ecce homo?

Vajon az életben melyik a valóbb világ, ami az embert körbeveszi, vagy ami önmagán belül létezik? Vajon melyik a meghatározóbb?

A minap is ez a gondolat ötlött fel bennem, ahogy kiléptem az ajtón, munkába menet. Mostanában a kínzó japán nyári hőség és páratartalom után végre enyhülni látszik az időjárás, kegyelmezve a mindennapok malmát taposó magamfajta flótásoknak, teret engedve egy másfajta világ jelenlétének.

Azáltal, hogy a levegő újra visszanyeri légnemű természetét, rögvest megváltozik minden, mintha újra egy ismert világ hangja hívogatna. Újra életszerű, természet-szerű jelenségek töltik ki a teret. A simogató őszi szellő, az itt-ott hulló levelek, a tompa fények mind-mind egy-egy emléket idéznek elő. A flóra és fauna illatai pedig ezt szinte tapintható, kézzel fogható közelségbe hozzák...

Számtalan az illat ami körbefog, számtalan az emlék, ami feltámad bennem. A közelmúlt vagy akár a régi múlt pillanatai, mind újjáélednek bennem ilyenkor. Szinte eggyé válok a széllel, testetlenné, alaktalanná, hogy aztán továsodródjak a térben, időben egyaránt.

Ezen ingerhez kötött reakciók által töltődök fel újra meg újra.

Hisz mi más is az ember élete, ha nem az emlékei? Mi másból is él, ha nem ezekből a cseppekbe zárt momentumokból? Mi más is viszi előre az embert, mint ezeknek a múlandó, mégis örök benyomások újra átélését kereső vágy?

Az ember ilyenkor szabad csak igazán. Ilyenkor talál vissza ahhoz az eredethez amit másképpen a hétköznapok pora lep, takar el. Az ember talán ezekből lesz az, ami. Ezekből rakja össze, alkotja meg önmagát. Én pedig hálás vagyok a természetnek, hogy adott percekben ezek újra és újra vissza-visszatérnek. Mert ezeket az idő nem mossa el, nem törli ki semmi hatalom. Hisz ezek az ember önmagától függetlenül is léteznek talán, és az ember önnön maga az, aki szerencsésnek vallhatja magát, ha részese lehet, majdan ezt felidézni képes lesz valamikor élete során.

Ilyenkor érzem azt, hogy bárhol is legyek, a szívem, az én emlék-lenyomataim ugyanígy mindig ott vannak azoknál, ahol lenniük kell, ahogy a saját életem lenyomatában foglaltak is velem vannak minden pillanatban, talán az újra meg újra éledést várva.

Talán ez a főnixmadár lelkület a mindennapokban fellelhető, örökké tartó legnagyobb kincs.

心残り, avagy ami a szívemet nyomja

A múlt pénteken tudtam újra őszintén nevetni.
Felszabadító volt ez a rég elfeledett érzés.

A múlt héten, miután anyámmal beszéltem, majd ezen pénteki intermezzo után elgondolkodtam, milyen ember voltam régen és mivé is váltam mostanára. Kicsit egyet is értettem vele, amikor azt mondta, hogy jó lett volna, ha maradt volna még bennem valami a régi dolgokból. Talán nem is lemondóan mondta, mindinkább kissé szomorúan, hogy ilyen ridegnek, érzelemmentesnek lát mindig.

Én magam nem bánom, mivé leszek az életben, hiszen semmi nem történik ok nélkül. Egyedül a családomat szeretném megkímélni minden, általam okozott szenvédestől.

Valószínűleg mindig is valamelyest máshogyan látják a dolgokat, mint ahogy én magam élem meg őket, de azon nem tudok változtatni, hogy bennük mindez miként csapódik le... mivel hús-vérük vagyok, szumma szummárum mindig az aggodalom lesz a domináns.

Az életemben az egyetlen igazi érték az őseim, a családom által hosszú generációkon át őrzött és elért eszmei érték, szerető törődés, emberi nagyság, lelki gazdagság.
Az életemben az értéket ezek megőrzése képviseli, és amivel mindezt magam is gyarapíthatom.

Ezt valahogy nekik sosem tudtam átadni, de le akartam írni, hogy valahol megmaradjon.

De ezeket, az ilyen jellegű érzelmeket nehéz kifejezni, közölni
és talán a tetteim is csak öncélúak, haszontalanak
így talán ezen eszmeiséget leszámítva cselekedeteimben haszontalan maradok...

Emiatt a hála, a közlendő, csak bennem rejtve marad, esetleg majdan általam él tovább.

Ez a valódi 心残り.

Egy tokiói (?) utazás története

Tokyoba indulásom előtt, gépemre várván azon gondolkoztam el az előbb, a reptéri pin-pon hallatára, hogy vajon nem volna-e jobb ha Magyarországra mennék most? Magyar cseresznyevirágok, magyar tavasz, család, otthon...

Fura ez a reptéri fíling. Ahogy az ember átlépi a detektoros kaput, mintha már fél lábbal nem is itt lenne... mintha már félig kinn volna a nemzetközi egyen-űrben, ahonnan már csak egy lépés a megfelelő kapun át, és a kívánt országban van, annak talajára lépve, annak levegőjét szívva. Bár vegyül bele némi szentimentalitás, mégis jól eső érzés ez. Benne foglaltatik a szabadság, az élet testkozelisége, a világ áthidalható hatalmassága...

A hétköznapok súlyát a kapukon kívül hagyva talán önmagához is közelebb kerül az utazó. Mint a felkavart homok ülepszik le a lélek pora e szélvédett helyen, hogy aztán rendezett szelek szárnyán újra útjára kelhessen...

Szolít is a bemondó. Hamarosan magam is átlépem a légtér küszöbét.

Majd jöjjön a szokásos post scriptum.

Tokyoban harmincöt órát töltöttem el, de mintha harmincöt nap lett volna.
Ricsivel találkozván, erre-arra kalandozván nemcsak az idő nyúlt meg, de mintha a tér is megváltozott volna. Az eddigi formák mintha megteltek volna értelemmel.
Vagy inkább m e g t ö l t ö t t ü k vele.

Talán mert mindketten magunkban hordozzuk a magyar országot.

Gondolatok egy kora januári éjszakán

Talán ahogy eljön a tél, az ember is medve módjára téli álmot aluszik, párát lehelve, elgémberedt ujjakkal küszködve a billentyűkön, mint a mai kor Bolond Istókja... Még ha a fukuokai tél a hazai zord évszakok nyomdokaiba sem ér, valahol mégis jegeli az egyszeri firkász (sic!) alkotó vénáját, kreatív libidóját...

Márpedig odabenn valami motoszkál, valami mégiscsak írásra késztet, ott legbelül, a Magyarországra szakadt hótakaró alatt, pislákol a gyertyafény, hogy végyem pennám, véssem kőbe mindazt, ami történt a közelmúltban, az elmúlt esztendő végezetén... Képzeletbeli papírra írom, majd elvetem, írom, majd újra összegyűröm s előröl kezdem mondanivalóm.

Másfél év után újra otthon jártam.

Mint a költő és anyjának tyúkja, futott át bennem is temérdek gondolat, érzés, emlék, és ami az igazi kincs: öröm is. Mert örömteli pillanatokban gazdag volt ez a röpke tíz nap, időutazásom álomszerűségét méginkább alátámasztván, hirtelen visszazökkenve az Eredet által vágott, régi kerékvágásba... Mondanám a sok jót, a sok köszönetet, az ürömot az örömben, a facsaró újra-meg-újra-elválást, de nem teszem. Maradjon meg minden úgy, ahogy volt.

Másfél év után újabb mérföldkő került felavatásra. A harmincegyedik esztendő úgy tűnik, ily felelősséget kíván.

Haiku-párbeszéd Nokonoshimáról

Ezen a borongós, esős novemberi napon fogtam vándorbotomat, tarisznyámat, kamerámat és nekivágtam, hogy végre megmásszam a rég áhított Noko-sziget csúcsát. Bár mindvégig szemerkélt az eső, a hegy megmászása közben félúton szaporázni kezdett az áldás, így egy pillanatra elmélkedvén egy fa alatt kerestem menedéket.

"Az égbolt kezd újra eggyé válni a tengerrel", üzentem a velem telekommunikációs kapcsolatban levő yugennek. "Egy haikut, gyorsan egy haikut!" kontrázott rá azon nyomban; és mivel egyikőnk sem hagyta földön feküdni azt a bizonyos kesztyűt, további beszélgetésünket mind 5-7-5 szótagos formába öntöttük, miközben megmásztam a szigetet.

Egy haiku ha

megvédene engem ma
esernyőm sincsen

Egyedi egy vers
mintha Aigner úrság
írta volna tán?

A hegytetőn köd
lenn a párás öbölben
zümmög egy hajó

Kashiit is csak
a felhők ölelik körül
könnyekkel hívnak

Arcomon cseppek
az ég is könnyezik tán
közeleg az ősz

De hisz az ősz már
itt van, ezer rőt szeme
pislant a fákról

Az égi áldás
is ezt mondja már, viszlát
nyári éjszakák!

Speciel nekem
nem kell a kabóca dal
egyedül lennék?

Sárga levelek
egy savanyú, zöld narancs
novemberi táj

Távoli sziget
elemem lemerülvén
szóváltás vége...